At the airport...

Ez az utolsó „élőben Észtországból” bejegyzésem. Holnap fogjuk a _nehéz_ teljesen telepakolt cuccainkat és indulunk Amszterdamba. Még adós vagyok jó pár bejegyzéssel, valami vázlatba van, valami csak fejben, de mindenképpen megfognak érkezni előbb-utóbb visszadátumozva, csak a rend kedvéért.

Nem vagyok valami jó búcsúzásban, egy részem vágyik haza, a nyárba, mindenkihez, vissza a való világba, egy másik részem meg úgy érzi, otthon tudna lenni Tallinnban is. Nagyon is.

Ahogy napokig nehéz volt felfogni, hogy tényleg itt vagyok és leszek egy fél évig, hogy kijöttem, hogy gépen vagyok, hogy úristen első éjszaka, első palacsinta, első sör, első tanóra itt, most ugyanúgy hihetetlen és még nem fogtam fel, hogy vége a félévnek és holnap már máshol fogom párnára (vagy a Pingvinemre) hajtani a fejem.

Még annyi mindent kiakartam próbálni itt, annyi helyre menni, amivel úgy voltam, hogy áh, lesz még arra idő. Nem lett… Mindenképpen vissza fogok jönni, legkésőbb a következő Tallinn Music Week-re muszáj lesz.

Annyira fog hiányozni innen minden és mindenki… sosem hittem, hogy szerelmes leszek egy északi városba. De úgy hiszem, Tallinn talán viszont szeret. 

Paldiski - bicycle tour

Május elsején, a munka ünnepén kábán vergődtem ki az ágyból olyan 8 magasságában, hogy némi pelmenivel a gyomromban indulhassak a biciklis túrára. Idén még nem is ültem biciklin, a kölcsönzőnél kicsit zavarba is jöttem, mikor cangát kellett választani,meg mikor végül elindultunk vele...de szerencsére jó választásnak bizonyult, főleg mikor láttam, hogy a többiek lánc-és pedál leeséssel küszködtek a túra alatt. A cél Paldiski volt, az anno lakosság elől egykor elszállt, szovjet város.

egy vagonnyi bicikli

Vonattal érkeztünk meg a célállomáshoz, két vagon volt számunkra lefoglalva: az egyik csak a bicikliknek, a másik pedig nekünk. No, a vonatok azért itt sem összkomfortosak...tisztaság van, wc nincs, hazafele pedig műanyag székeken próbáltuk valami elfogadható helyre tenni a fejünket, némi alvás reményében.

No, a vonatról valahol a semmi közepe fele szálltunk le, onnan pedig autóút vezetett egy földutas letérőig, ahonnan már megpillanthattuk a tengert is. Elképesztő volt a kilátás, meg is álltunk fotózni, kavicsot gyűjteni, kezet mártani, bár egy-két "őrült" beljebb is merészkedett a vízbe.

Innen egy fás pihenőhelyhez érkeztünk, ahol grill kolbászkák és virsli volt ebédre, no meg továbbra is az elképesztő kilátás. És persze ismét találkoztam azzal, hogy milyen kicsi is a világ. Az exGág-os magyar srác ex-lakótársával, Onurral kerültünk egymás mellé, mikor a sziklán ülve, az ebédre várva sajtot és kenyeret csócsálgattunk.Szegény, Péter elutazása óta hiányolja a magyar kaját, de sajnos én nem tudok főzni. Majd a második meglepetés akkor következett, mikor Darya az észt lány elmesélte, hogy volt látogatóban Karcagon, koktélozott a Bárkában és tudja magyarul, hogy "jó pasi vagy". Mindig fura olyan emberekkel találkozni, akikkel a világ különböző pontjain vannak közös ismerőseitek.

Ebéd után a biciklivel árnyékosabb és lankásabb vidékekre tekertünk, no meg néha egy-egy hatalmas pocsolya közelébe, amiken ilyenkor nagy nehezen áthajtottunk vagy egy kicsit szárazabb szakaszon áttoltuk a bicikliket. Néha, a tengerpartnál egész hosszú szakaszokon kellett kavicsokon átvezetni a kétkerekűt, úgyhogy a cipőm nem maradt egészen fehér a fehér csíkoknál...No, de minden fáradalmat megért a kilátás a hatalmas-sziklafalról...

A városból nem sokat láttam, jóformán csak áthajtottunk rajta a vasútállomásig. Kicsi, panell városnak tűnt, cirkusszal a szélén. Mintha csak a szolnoki szecska kijjebb eső részeiből állna. Összesen egy szállója van, hat szobával meg két iskolája, ha jól tudom, valahogy olyan időn kívüli helynek tűnt..

group picture!

Miért éppen Észtország?

Miért éppen Észtország?

Tallinnban az Erasmus-os diákoknak szervezett „Welcome partyn” az első feladat az volt, hogy a csapatoknak le kellett rajzolniuk, miért jöttek Észtországba.

Sör, tornyok, vodka, Skype logó, hatalmas hó kupacok kerültek a papírra és szomorú arcú észtek a trolin. Ennyi lenne Észtország? Egy vagonnyi hó között hűtött alkoholraktár, ahol az eget megcsipkézi egy-két torony, hogy megmutassa a haza utat az itató-melegedőkből?

Miért választja akkor mégis több mint háromszáz diák félévente Észtországot, a Budapestnyi lakosságú országot, amiről a legtöbben annyit tudnak, hogy ott van nagyon északon és nagyon hideg van arra? Tényleg szomorúak a trolin utazó észtek? Ennek próbáltam utánajárni.

Nekem két nappal a pályázat leadása előtt sikerült meghoznom a nagy döntést. Tallinn szimpatikus volt, az emberekről mindenki azt mondta, hogy kedvesek és barátságosak, valamint szempont volt az is, hogy ne kelljen sokkal megtoldani a kapott ösztöndíjamat ahhoz, hogy megéljek kint.

Közismerten gyűlölöm a telet, így valahol egy kihívást is jelentett, hogy Tallinnba adom be a jelentkezésemet. Természetesen, a tavaszi félévre, hogy láthassak észt telet, tavaszt és esetleg nyarat is.

Most egy hónapja vagyok kint és egyáltalán nem bánom. A város gyönyörű, a téltől lassan búcsúzunk és a lehető legkülönfélébb emberekkel találkozom itt, a világ minden csücskéből. Van, aki teljesen más kultúrából csöppent ide, más akár öt óra buszozással hazaérhet, hiszen a környező országokból jött ide tanulni.

Például Sakari és Olli a „szembe szomszédból”, Finnországból érkeztek. Sakari fő oka az észt nyelv volt, szeretné megtanulni a „rokon nyelvünket”, míg Olli mondhatni „különcködésből” érkezett ide, hiszen az összes csoporttársa inkább Spanyolországot vagy Angliát részesítette előnyben. Ám, 400km távolság ide vagy oda, nem lehet egy kalap alá venni a két finn-ugor államot Olli szerint:

„A legnagyobb különbségek Finnország és Észtország között a mindennapi életben vannak.. mint az emberek maguk, az iskolai módszerek, az árak..úgy gondolom Észtország mivel még csak egy 20 éves ország, még nem működnek olyan szervezetten a dolgok”

De a másik irányból, Litvániából is érkeznek ide diákok, valaki pedig nem csak egy fél évig „vendégeskedik” az országban. Többen a Baltic Film Academia miatt jöttek idegen terepre, azt mondják, itt jobb a filmes oktatás és a nyelv miatt sincs probléma, ugyanis szinte minden tantárgyat angolul tanulnak. Ezért is könnyű itt Erasmus-os diáknak lenni: szinte a legkisebb boltokban is beszélnek angolul, legalább annyira, hogy a szükséges dolgokat megértsék, a helyi fiatalokkal pedig abszolút nem kell kézzel-lábbal magyarázós játékot játszani. Az itteni oroszok és észtek is leginkább angolul kommunikálnak egymással: az oroszok nem hajlandóak észtül megtanulni, míg sok észt diáknak anno kötelező volt a „Szovjet Nagytestvér” nyelvét tanulnia, de nem szeretné használni.

Ellenben a török Yasin-nal: „Mielőtt kijöttem Erasmusszal, úgy döntöttem, hogy szeretnék megtanulni még egy harmadik nyelvet is. Olyan országon gondolkodtam, akiknek érdekel a nyelvük, mivel könnyebb ugye anyanyelvi emberekkel beszélni. Az oroszt választottam, mert Törökországnak és Oroszországnak jók a politikai kapcsolatai, így mikor megtudtam, hogy Észtországban sokan beszélnek oroszul, eldöntöttem, hogy itt választok csereprogramot. És végül, de nem utolsó sorban központi ország a hátizsákos turistáknak, hiszen nagyon könnyű innen eljutni a Skandináv és Balti országokba, csak úgy, mint Oroszországba. „

Az osztrák Natascha is azért választotta Észtországot, mert be szeretné utazni Észak Európát, amellett pedig egy kicsi, egzotikus országnak tartja északon. Az itt élőket pedig így látja: „A trolin az emberek gyakran mérgesnek és barátságtalannak tűnnek, de szerintem ez a hideg időtől is függ. Ha segítségre vagy valamire szükségem van, mindig kedves és barátságos embereknek tűnnek. „

Ha fél évre egy idegen országba költözöl, nem árt pár helyi barátot szerezned, hogy hamar belerázódj az ottani kerékvágásba. Ezzel Yasin is így van, bár szerinte az észtek barátságát bizony nem könnyű kivívni: „Ők sosem sietnek azzal, hogy végezzenek valamivel. Nem érdekli őket hány ember vár a sorban, csak csinálják tovább a dolgaikat, ahogy korábban, lassan. Jó, mert ők nem stresszelnek rajta, viszont az én oldalamról ez néha idegesítő tud lenni. Főleg az éttermekben és bárokban, ahol a kiszolgálás szintén nagyon lassú tud lenni. Nehéz velük kommunikálni, így nem túl barátkozósak. Ha beszélgetni szeretnék velük, kell találnom egy okot. Nyitott témával kell kezdenem, vagy valami direkt kérdéssel vagy információkéréssel, mert nagyon nehezen építenek ki új barátságokat, de nagyon kedvesek és segítőkészek, ha szükséged van valamire. Az emberrel, mint személlyel foglalkoznak, törődnek azzal, hogy mit gondolok vagy érzek. És őszinték. Ha megkérdezem egy észtől, hogy „hogy vagy?” azt mondják, amit valójában éreznek és gondolnak, sosem passzolják a kérdést azzal, hogy „Jól. És te?”.

Egyébként Észtországban magyarnak lenni „kúlnak” számít, legalábbis az egyik „őshonos” észt lány ezzel a reakcióval fogadott, mikor megtudta, hogy magyar vagyok és azzal sem habozott, hogy a poharát az enyémhez koccintsa, és azt mondja: „Terviseks!”.

Itt ugyanis nem keverik Budapestet Bukaresttel és a bárban lévő pultos is mosolyogva adta vissza a bankkártyámat és kérdezte „Magyarország?”, de csoporttársam is csak dicsérni tudta a gulyáslevest.

Észtországba lehet azért jönni, mert transzfer ország, mert egy barátságos északi hely, vagy, mert bizonyos országokból kifejezetten olcsónak számít itt tanulni, de már most tudom, hogy nem lehet hazamenni sírás nélkül. Mert biztos vagyok benne, hogyha a búcsú bulin arról kéne rajzolni, hogy „miért szereted Észtországot?”, nem a Viru Valge és a Skype lenne a papírlapokra firkálva. És ahogy javul az idő, elárulom, a szomorú arcú észtek a trolin egyre vidámabbnak tűnnek.

Nagy Kátya

Hei Helsinki!

Végre tényleg hátizsákos turista lehettem! 

Nem is akárhogy. Öt nap alatt négy ország határán gurultam vagy úsztam át hajóval. Most egy cseppet fáradt vagyok és úgy sajog a hátam meg a lábam, mint egy hetven éves nénikének.

Csütörtökön Vikivel szálltam hajóra, hogy bekebelezzük a finn fővárost, Helsinkit! Kicsit izgultam, hogy minden rendben lesz-e a jegyekkel, meglesz-e a kikötő s egyebek – na jó, nagyon paráztam – de persze minden simán ment. Sőt.  Reggel, ahogy kiléptem a hostelből, már hétágra sütött a nap, a villamosok egyből jöttek, a kikötő rögtön meglett, úgyhogy a kb három óra alvás ellenére is százas mosollyal szálltam fel a hajóra. 

Induláskor integettünk Tallinnak, aki gyönyörű és szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy Amszterdamba már nem retúr jeggyel megyek és csak a távolodó Tallinnt láthatom, a közeledő helyett…

Reggeli a hajó teraszon, majd alvás a tánctéren. Vagyis a klubban, egy kanapén, elterülve, lábakat szoknyával szigorúan összezárva, erényes bogár pózba hajolva, megpróbálni nem megfagyni. Aludni. Nem sikerült. A légkondi végig bevolt kapcsolva, ami miatt úgy éreztem, nem Helsinkibe próbálnak utasokat szállítani a Viking line-osok, hanem kísérletet tesznek emberi hibernációra. Vagy ezeknek az északi „eszkimóknak” eme cirka 20 fok már elviselhetetlen hőség…

Mindenesetre Helsinkiben hamar felolvadtam. A kikötőbe leszállva sokkal jobb volt az első benyomás, mint Stockholmban. Minden tiszta volt, modern, a belváros pedig sétatávra. Elsőre a kikötői piacra jutottunk ki, tele szuvenírekkel. Szemügyre vettük a portékákat, meg az árakat, majd úgy döntöttünk, hej, ráérünk arra még… Sajnos nem, késő délután mikor visszaértünk már zárva voltak, így kis híján hiánydarab maradt a helsinkis feleses pohár. Szerencsére az orosz szuvenírshop árult finn vikinges poharakat is…

 

No, de nem „boltolni” jöttünk.. Szemben az elnöki palota, a sziklákon pedig az Uszpenszkij ortodox katedrális magasodik. Vörös köves épület, kivételesen nem úgy néz ki, mint egy mézeskalács palota, de itt is vannak kínai turisták, belülről meg aranyos-giccses. Valahogy az összes ortodox templom, amiben eddig jártam belülről vagy elképesztően szép vagy szörnyen giccses volt, nem szeretem, amikor arany folyik le mindenről. 

Innen már el lehetett látni a Helsinki Katedrálisig, úgyhogy természetesen következő utunk odavezetett. Útközben megtízóraiztam a banánomat, amit kicsit bántam, mert utána egészen a katedrálisig egy kukát sem találtam, ahová kidobhatnám, így sétáltattam egy darabig a banánhéjat. Ennek ellenére az utcák mindenhol patyolat tiszták voltak, nem tudom, hogy csinálják. 

A katedrálisnál napoztunk egy kicsit, majd aztán uzsgyi, most már tényleg gyalogtempóra kapcsolva indultunk neki. Át a Sofiankatu-n, aminek az eleje az 1800-as évekre, a közepe a  19. század végére emlékeztet, a vége pedig az 1930-asra. Helyes, kis tömzsi utca, télen különlegesebb lehet az áthaladás, ugyanis ez az utca fűthető. Aztán végigmentünk a sétálóutcán be a központba, egy kis Marimekkos kitérővel. Gyönyörű és nagyon drága Marimekko mintás ruhákat végigtapogatva, erőt véve magamon visszatettem a kis virág mintás dobozt a kasszánál, mikor megláttam, hogy az aljára nem csak a már így is nehezen elfogadható ár van, hanem az is, hogy „made in china”. Nem mondok le, az efféle szépségekről, de majd csak akkor állok be megint abba a sorba, ha például  a kabátomhoz tökéletesen illő tornacipőt tarthatom a kezemben. Egyébként a kabátomnak itt is sikere van, volt, hogy a szórakozóhelyen megállítottak, hogy „tyű, marimekko?”, de a szakértő megtudta állapítani, hogy ez bizony csak kamu. Viszont nem a mintából, hanem a méretezésből. Hihetetlen, hogy a melegeknek, mi mindenhez van szemük.

A mi szemünk most városnézésre volt beállítva meg térképbogarászásra. Mint kiderült, végül is, minden egészen közel van, például a Svéd Színháztól a Design Museum vagy onnan a Temppeliaukio barlangegyház. Útközben láttam a TMW-n megismert finn srácok cégének plakátjait is.

 És ott a barlangtemplomnál, én, aki messze szalad, ha gyűrűről, esküvőről egyebekről beszélnek neki, beleszerettem a kis egyszerű, de gyönyörű sziklatemplomba és még olyan is elhagyta a számat, hogy itt bizony szép lehet házasodni. 

Innen a Nemzeti Múzeumhoz vettük az irányt, vele szemben pedig a Finlandia Hall épülete állt. Megpróbáltunk bejutni. Nem sikerült. Mellette pont épül egy Made in Helsinki nevű ingyenes kiállítás, de sajnos csak júniusban nyit, pedig jó lett volna múzeumot is nézni, csak a nemzetibe épp 6 euró volt a beugró…

Innen egyenes út vezetett a Parlamentig, vele szemben pedig a Music Center volt, modern, üveg épület, kis lyukacsos mintával, nagyon jól nézett ki, előtte pedig egy zöld füves, lépcsős park volt, olyasmi, mint az Eiffel-tér otthon. 

 „Pisi peatus” azaz pisi megálló következett a plázában, ahol megcsodálhattam a toilet art remekeit.

Innen a vasútállomáshoz mentünk. Hát, nem egy nyugati, az biztos. Szép, tiszta, a peronnál virágok, persze, előtte azért itt is akadnak köpdösős emberek. 

A Nemzeti Színháztól felfele egy park következett, szökőkúttal, emberek, színpad építőkkel meg egy nagy arborétummal. Meg a felfedezéssel, hogy a templom, amit a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről néztünk, hogy hú, de messze van, onnan már nincs is olyan messze, úgyhogy uzsgyi. 

Az egyenes, felfele vezető út már kicsit rosszul esett elrongyolódott lábainknak, de lefele sima út vezetett a Vappianóig. Ahol megittam életem legdrágább sörét. Gondoltam, ha már itt vagyunk, muszáj megkóstolni, milyen a finn sör és habár a finn Vappiano jóval drágább volt már eleve, mint a tallinni, nem hittem volna, hogy a sörük több lesz három eurónál. Kicsit megállt bennem az ütő, mikor a végén öt eurót ütöttek be a finn folyékony kenyérért. 

Azt hiszem, mindig észak felé kell vennem az irányt, ha haza akarok telefonálni, mert most megint működött a magyar mobilom, úgyhogy mióta kijöttem először tudtam keresztanyámmal beszélni, miközben egy fókás szökőkút nyakát ölelgettem meg végighaladtunk az Esplandi parkon, ahol iszonyat hangulatos zene szólt, a szemben lévő kávézó pedig tele volt öltönyösökkel. Hű, az anyját, tudnék itt élni! Igaz, nincs óváros és macskakövek, de valahogy rabul ejtett Helsinki az épületeivel s tiszta kimértségével, úgyhogy mindenképp vissza szeretnék egyszer menni és megcsodálni azokat a látványosságokat, amikre most nem volt időnk és lábunk. Mint az Olimpiai Stadion, a zeneszerző emlékműve, a szigetek, a szabadtéri múzeum, a dizájn múzeum… húh. Ha nagy leszek.

Utolsó órácskánkban feles pohár és Samiakki után kajtattunk, mindkettő meglett, sőt saját Mummy-m is van most már! A hajón pedig kapkodtuk a lábunkat, hogy legyen rendes, kanapés helyünk, ahol eldőlhetünk és talán nem fagyunk halálra. Hely lett, a légkondi maradt, így a fülvédőmet a fejemre húzva próbáltam az asztalon aludni, de sokáig csak az Eurovíziót meg Vikiék beszélgetését tudtam hallgatni, majd egy kis képszakadással szinte csorgó nyállal és átfagyott végtagokkal ébredtem 20 perccel az érkezés előtt. Haza még egy nagyobb lélegzetvételű sétával értünk, majd rapid alvás következett. A következő három nap még bőven tartogatott élményeket…

Pirita: chill out

Ma újra beleszerettem Tallinnba. 

Nem mintha kapcsolatunk, már nem lett volna így is elég mély.

De ma...

Grill és Chill out party volt a Piritán, a tengerparton. Két hete szervezték az elsőt, az egyik erasmusos srác és annyira jól sikerült, hogy a második alkalomra már több, mint kétszázan nyomtuk rá, hogy „Ott leszek”.

Egész nap gyönyörűen sütött a nap szinte, kivéve, amikor elindultunk. Ekkortájt eső illat terjengett a levegőben, ahogy kitettük a lábunkat a Hostelből pedig elkezdett esni az eső. No, nem nagyon, de azért na. Szerencsére az esőt átvészeltük a buszon, odafele, így mire kiértünk, szinte mindenki „visszatérőben” volt a partra…

 Itt még csak egyszer jártam korábban. Akkor mindent hó és jég borított és rá lehetett állni a Balti-tengerre. Most azonban napsütés volt és meleg, úgyhogy feltűrtem a nadrágomat, Tisza Gizit és Gézut betettem a pad alá és lábat nyújtottam új barátomnak. A víz még hideg volt, de nem durván, úgyhogy egész jól elszórakoztam, ameddig Eszter fotózott, majd újra megmártóztattam lábaimat még egy kicsit Onurral beszélgetni. Ő egy török srác, akivel Paldiskiben a biciklis túrán találkoztam és az a magyar srác volt a lakótársa, akivel egy gimibe jártam és infókért „zaklattam” mielőtt kijöttem. Kicsi a világ még mindig. 

No, de gatyalohasztó meleg tényleg nem volt, de Tallinnban már ez is elképesztő nyárinak számított számomra. Páran még a vízbe is bementek, kevesebb tömeggel jövő héten már én is szeretném megismertetni a bikinimet a vízzel.

Most azonban még csak a lábam mezítlenségének örvendhettem, ahogy Eszterrel végig sétáltunk a móló darabos járdáján és kövér szikláin.

 

Majd annak, hogy a naplementében frizbiztünk Makszékkal, míg egyik csapat röpizett, mások grilleztek, páran csókolóztak a vízben vagy a parton állva. 

Imádom, hogy mindezt este fél 10-kor még a lenyugvó napfényében tapasztalhattam és imádom azt is, amikor hajnal négykor már full világosban megyek haza.

Tallinn tele van végletekkel. És új élményekkel, amikre már alig maradt egy hónapom…

Palmse

Ma lógtam a suliból. Palmseba „kirándultunk” a magyar intézettel. A hintó reggel 8-kor indult, a kiállítás hercegnőivel és rendezőivel.

 Egy kastélyba.

Eszter ezúttal a festő, az ő fényre működő nyomógombos ecsetkészletével, én pedig a krónikás.

Ameddig a hétköznapi modell lányokból, hipp-hopp – 2-3 óra alatt – hattyúkat varázsoltak a herendi mintás ruhák viseléséhez, mi körbe jártuk a kastélyt és a kertet, turisták nélkül, mint magányos vendégek. A mesterséges tavat, a mesterséges kertet, a mesterségesen odanevelt növényeket a botanikus kertben, a datolyapálmát, a fikuszt, a fűszernövényeket, a kő békát mind-mind megcsodáltuk, mint szelíd és nagyszerű hagyatékait a német uradalomnak. Kiülős fehér balkon a tónál – képzeletemben gőzölgő kávémnak és nekem.

Ehelyett úrinői ebédünket - szendvics – vörös kanapén fogyasztottuk Eszter kisasszonnyal, miközben cseppet sem úriasan röhögő görcsben törtünk ki újra és újra. A képen lábukkal lelógatott fekete madarak, csak a fehér lóg a nyakánál fogva. Különc.

A kastély szerény pompával volt berendezve, sehol egy tiltó vörös posztó vagy tábla, mintha még ma is bármikor leülhetnének az ott élők a sakktáblához egy játszmára, a zongorához addig ütni a billentyűket míg dal nem lesz belőle, vagy csak az asztalhoz egy kávéra. Például az ott kiállított Herendi porcelán készletekből. Szinte kínálták magukat a székek, a porcelánok is szelíden kérkedtek szépségükkel, az őrjöngően szemvonzó ruhaköltemények mellett.

Nem hittem volna, hogy a táskákon, cipőkön, férfiakon és eseményeken kívül, még porcelánokhoz is öltözhetünk ha kedvünk tartja. Pedig most már…  

Héjja János szerzeményeit a kiállítást megnyitó beszédek után a modell lányok mutatták be a kastély lépcsőjén letipegve-bicegve.

Az egyik, mint egy pici fekete hattyú,  a második Helénának volt öltözve türkizbe és mélykékbe, a  harmadik merev vállakkal és gombokkal pillangós nadrágszárú katona tiszt, a negyedik elegánsan sötétkék V háttal  és festet szegélyekkel, míg az ötödik fehér, tiszta  s egyszerűségével uralkodó, apró cirkálmányaival, a hatodik pedig mint egy világos lila hableány suhanó fátyolos ruhában.

Utána csörögtek a poharak és csörgedezett a magyar rosé is, óh gumicukor ízű rózsaszín mámor! Óh, fűben ülős göröngyös-elgörbült éjszakák!

Szerelmes lettem.       

         

Habkönnyű pillangós álom, lezser elegancia… A Victoria motívum ihlette fehér ruhaköltemény.

Az ilyenek a költemények, a ruha és a porcelán együtt tökéletes rímpárokat alkotnak, nem hallok fars szólamot a végén, hacsak nem elhagyva az üvegcipelőmet arról ábrándozom, hogy a pillangók a szekrényembe repítik a ruhát. Akkor farsan zeng a nóta „ ha én gazdag lennék”…

De végre szól a halleluja is! Ezek a ruhák nem úgy néztek ki, amiket csak kifutón vagy Lady Gagaként lehet hordani. Elméletben egyes darabokat akár egy diplomaosztóra, esküvőre is fel lehetne venni, másokat inkább bálokba, mint egyedi és kitűnő darabot, de semmiképpen sem ordítóan kirívót, csak kecsesen hivalkodót.  A ruhák természetes anyagokból, hernyóselyemből készültek, a képek, mint megannyi apró alkotás, a herendi festők kézügyességét dicsérik.

 fotók: Saly Eszter