Friday 13, White Wednesday

Ugye megmondtam, hogy velem mindig történik valami péntek 13-án??

Idén is egész nap vártam,hogy történjen valami, valami érdekes, de azontúl, hogy volt egy kellemes és álmos napom, úgy tűnt nem tartogat idén semmilyen meglepetést ez nap. De én töretlenül vártam, éreztem, hogy össze fogok futni valakivel, de leginkább egy finnre gyanakodtam, hogy belefutok az utcán.

Nem így lett. Ellenben tátva maradt a szám, mikor egy kávézóban ülve, Jonathan a hostel tulajdonosának koncertjén kifele bámulva a kirakatból ismerős raszta tűnt fel a túlpartról. Magyar gyártmány, jelenleg Finnországból importálva. Szó, mi szó, bf falva szülöttét, barátnőjét és barátjukat Tamperéből Tallinnba fújta az északi szél erre a hétvégére. A világ még mindig nagyon kicsi.

kilátás a Szent Olaf Templomból

Így megy ez.

Majd másodjára is, amikor a Koduba hozta őket a széljárás, bár mi éppen elmenőben voltunk, a Von Krahl felé. Na, ott most nem volt semmi. Sem a Shootersben. Sem a Nimetában. A Dublinerben volt kaja. De ismerős továbbra sem volt a Must Puudelben sem. Sem a Shootersben, sem a Nimetában, sem megint a Shootersben. Ellenben a zene egyre jobb volt és miután ilyenkor már jóformán csak egymáshoz ragadt szájú emberek és még a hajnalban reménykedő vagy részeg emberek formálják csak a közönséget, - ugyanúgy, mint a Bucsa diszkóban- , nem érdekelt, hogy ki mit gondol a táncolni nem tudásomról, így kifejezetten élveztem, hogy pofákat vághatok és parodizálhatok és rophatom Vikivel.

Aztán, mint az ovisok elkezdtük bökdösni egymást egy olasz sráccal, majd megbeszéltük, hogy a nők bizony bonyolultak, még arról sem tudunk rögtön döntést hozni, hogy akarunk-e táncolni vagy sem. Nem, nem tudok táncolni, így érdekesebb volt azzal hülyéskedni, hogy milyen mérnök az, aki otthon hagyja az ingét, meg van borotválkozva és még szemüveget sem hord. Paradox, mi?

Már zárás körül hagytuk ott a Shooterst, úgyhogy a szombat leginkább alvással, felébredéssel, újra alvással, majd újra ébredéssel telt. Estére azonban érdemes volt összekapnom magam, ugyanis a szomszéd lány egy bowling klubban dolgozik, úgyhogy mondta, hogy ugorjunk be hozzá szombat este 11 fele és akkor játszhatunk ingyen, meg kevert nekünk jó fejségből koktélokat is. No, a bowling sem az én sportom, pedig az elején volt egy-két jó tarolásom, mikor megmutatták, hogy a csukló a lényeg.

De marha sokat röhögtünk, meg fotózkodtunk, a végén jó formán miénk volt az egész hely, úgyhogy fetrenghettünk a pálya szélén és hülyéskedhettünk kedvünkre.

Aztán „hazamentünk” a Kodu bárba, ahol Mr. Jóbaby Jójójóék éppen befejezték a koncertjüket. Ezzel a csávóval kb. egy hónapja találkoztunk ugyanitt, elég ittas volt mikor odaült hozzánk és mindenre azt mondta, hogy „joh baby, jo-jo-jo”, meg, hogy van egy csomó magyar barátja és mennyire szereti őket. Meg, hogy „cheers”. De egyébként producer és zenél is. Ellenben a koncertből már csak kb. egy számot hallottunk utána pedig elég halott volt a Kodu bár, bennünk pedig ott volt a bugi, úgyhogy jobb híján ismét a Shooters-Nimeta vesztőhelyekre tettük be a lábunkat, de ezúttal fullon volt mindkettő emberekkel és Erasmusosokkal is. A tánc így most annyira nem volt opció, de találkoztam megint az olasszal, aki mondta, hogy szívesen tanít egy-két olasz mondatot, meg most tanulta meg a tiramisu készítést is és talán nem félti átadni a tudását. Úgyhogy vigyázzatok, mire hazamegyek nem csak, hogy több nyelven fogok tudni koccintani, képes lenni salátát enni és krumplit pucolni, de lehet, hogy még  a tiramisu készítés művészetét is el fogom sajátítani. Csupa hasznos Erasmus tudás.

Már megint akkor mentem haza, mikor a nap felkel, úgyhogy délután csipás szemmel néztem a facebookomat, mikor láttam, hogy írt az Anna, hogy bizony, a telefonszámom egy kikapcsolt telefon mélyén lapul, de ma összefuthatnánk, ha feltudom őket hívni. Úgyhogy kimostam a csipát az arcomból, ettem egy kis Eszter féle vasárnapi meglepi kaját, majd találkoztam a tamperei delegációval a Vabaduse Valjakon. Szeretem, amikor nem helyiekkel vagyok Tallinnban, mert mindig felfedezek velük valami újat. Most például megmásztuk a Szent Olaf templomot, ahol ugyan kicsit para volt lefele mászni, lévén, hogy szűk helyen, magas csiga lépcsőkön, a szembejövő forgalom számolva kellett lemászni, de a panoráma gyönyörű volt. Ahogy az idő is, ma már a szemkápráztató hamis Marimekkómban és napszemüvegben flesseltem. Meg voltunk palacsintázni is, meg bevásárolni, mesélték, hogy Finnországhoz képest Tallinn szinte olcsónak számít és a sörök is még a boltban is kb. dupla áron vannak. Aztán rohantunk a kikötőbe, mert úgy tűnt elég rosszul állnak az idővel, de szerencsére időben odataláltunk és elérték a kompot.

 Én meg végül hazasétáltam, iszonyat jól esett napsütésben, csak a zenezsineg hiányzott a fülemből. Úgyhogy ezt, meg a lépcsőzést be is tudtam a napi edzésnek, ellenben holnap megyek bodypumpra, szerdán pedig spinning edzésre, ugyanis hétfőn vettem egy kondi bérletet, mert az Erasmus-diéta sajnos nem annyira fogyókúrás a pelmenivel s a tésztával.

elmentünk futni

Így megy ez.

 Szóval múlt héten már voltam is egy zumba órán meg kétszer csak simán edzeni.  Mondjuk zumbára azt hiszem nem megyek többet, mert akármilyen jó a zene, úgy érzem magam, mikor a lépéseket próbálom ismételgetni, mint Joey, mikor franciául beszélt. Próbálom, próbálom utánozni, de valahogy mindig más sül ki belőle. 

Saly-sali

De csütörtökön pedig kifejezetten büszke voltam magamra, amikor White T-shirt party, három óra alvás és Media Research után elmentem Eszterrel futni. A tengerparthoz. Isteni volt. Meleg volt, napsütés, a fülemben a Brains töredezett, amint újra előjön a nap és elbújik a náthám vissza akarok menni. Amikor kifáradtunk csak táncoltunk, Eszter arra, ami az ő fülében szólt, én arra, ami az enyémben. Viccesek lehettünk össze-vissza ugrándozva és mozgolódva az utcán, de hát kit érdekelnek?

Hazafele pedig zöldségekkel (!!!) pakoltuk tele a bevásárló kosarunkat. Iszonyat jó érzés volt. Kivéve a fizetés. Az sosem jó érzés. De legalább múlt héten a kikötőben találtam 10 eurót, annak azért tudtam örülni. Este pedig Euphoriás vacsi volt, megint összejöttek a hostel lakók, mindenki vitt valami nassolnivalót és beszélgettünk, sőt, ezúttal 11-kor nem is volt záróra. Bár én sajnos retek fáradt voltam a szerda után, úgyhogy feljöttem, csináltam még kicsit a fordítást, majd kidőltem. A vacsorára a szomszéd srác mangós fagyit hozott, mindenki örömére. Mindenki örömére, kivéve a torkoméra, ami másnap reggel iszonyatosan fájt.

Majdnem elszaladt a White T-shirt mellett, pedig csak utána rohantam. Az egyik legjobb ESN party volt, amin voltam (bár utóbbi időben nem nagyon jártam ESN partykra..) . Mindenki alkoholos filcekkel és alkohollal mászkált fel-alá, egymást firkáló ember kordonokon kellett átküzdenünk magunkat a pultig s egymásig. A zene is jobb volt, mint amikor először a Vabandus-ban (Elnézést!) jártam Hardiékkal. Akkor közelebb mentünk a tánctérhez, beültünk egy boxba beszélgetni, majd a töredezett ütemek miatt jobbnak tűnt egy távolabbi boxban csevegni tovább. Ott legalább voltak absztrakt, üres képek. Szerintem zsiráf. De ez mindenkinek rejtély.

zsiráf. szerintem.

Ahogy a pólón lévő feliratok némelyike is. Kaptam a mellkasomra egy „Reds are the  best-et” , büszkén viselem a legnehezebb francia szót a sej-hajom felett és csak ámuldozom azon, hogy a török felirat mit jelenthet. Ahogy ők is ámuldozhattak azon, hogy „egészségedre”, a francia srác pedig felkötheti a gatyáját, ha ki akarja olvasni, hogy : megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért!

Így megy ez. Sírhatnékom támadt mikor megláttam, hogy egy hónap múlva már a búcsúpartyn is túl leszek. Hova tűnt az előző két és fél hónap??! Kérném vissza őket.