At the airport...

Ez az utolsó „élőben Észtországból” bejegyzésem. Holnap fogjuk a _nehéz_ teljesen telepakolt cuccainkat és indulunk Amszterdamba. Még adós vagyok jó pár bejegyzéssel, valami vázlatba van, valami csak fejben, de mindenképpen megfognak érkezni előbb-utóbb visszadátumozva, csak a rend kedvéért.

Nem vagyok valami jó búcsúzásban, egy részem vágyik haza, a nyárba, mindenkihez, vissza a való világba, egy másik részem meg úgy érzi, otthon tudna lenni Tallinnban is. Nagyon is.

Ahogy napokig nehéz volt felfogni, hogy tényleg itt vagyok és leszek egy fél évig, hogy kijöttem, hogy gépen vagyok, hogy úristen első éjszaka, első palacsinta, első sör, első tanóra itt, most ugyanúgy hihetetlen és még nem fogtam fel, hogy vége a félévnek és holnap már máshol fogom párnára (vagy a Pingvinemre) hajtani a fejem.

Még annyi mindent kiakartam próbálni itt, annyi helyre menni, amivel úgy voltam, hogy áh, lesz még arra idő. Nem lett… Mindenképpen vissza fogok jönni, legkésőbb a következő Tallinn Music Week-re muszáj lesz.

Annyira fog hiányozni innen minden és mindenki… sosem hittem, hogy szerelmes leszek egy északi városba. De úgy hiszem, Tallinn talán viszont szeret. 

Paldiski - bicycle tour

Május elsején, a munka ünnepén kábán vergődtem ki az ágyból olyan 8 magasságában, hogy némi pelmenivel a gyomromban indulhassak a biciklis túrára. Idén még nem is ültem biciklin, a kölcsönzőnél kicsit zavarba is jöttem, mikor cangát kellett választani,meg mikor végül elindultunk vele...de szerencsére jó választásnak bizonyult, főleg mikor láttam, hogy a többiek lánc-és pedál leeséssel küszködtek a túra alatt. A cél Paldiski volt, az anno lakosság elől egykor elszállt, szovjet város.

egy vagonnyi bicikli

Vonattal érkeztünk meg a célállomáshoz, két vagon volt számunkra lefoglalva: az egyik csak a bicikliknek, a másik pedig nekünk. No, a vonatok azért itt sem összkomfortosak...tisztaság van, wc nincs, hazafele pedig műanyag székeken próbáltuk valami elfogadható helyre tenni a fejünket, némi alvás reményében.

No, a vonatról valahol a semmi közepe fele szálltunk le, onnan pedig autóút vezetett egy földutas letérőig, ahonnan már megpillanthattuk a tengert is. Elképesztő volt a kilátás, meg is álltunk fotózni, kavicsot gyűjteni, kezet mártani, bár egy-két "őrült" beljebb is merészkedett a vízbe.

Innen egy fás pihenőhelyhez érkeztünk, ahol grill kolbászkák és virsli volt ebédre, no meg továbbra is az elképesztő kilátás. És persze ismét találkoztam azzal, hogy milyen kicsi is a világ. Az exGág-os magyar srác ex-lakótársával, Onurral kerültünk egymás mellé, mikor a sziklán ülve, az ebédre várva sajtot és kenyeret csócsálgattunk.Szegény, Péter elutazása óta hiányolja a magyar kaját, de sajnos én nem tudok főzni. Majd a második meglepetés akkor következett, mikor Darya az észt lány elmesélte, hogy volt látogatóban Karcagon, koktélozott a Bárkában és tudja magyarul, hogy "jó pasi vagy". Mindig fura olyan emberekkel találkozni, akikkel a világ különböző pontjain vannak közös ismerőseitek.

Ebéd után a biciklivel árnyékosabb és lankásabb vidékekre tekertünk, no meg néha egy-egy hatalmas pocsolya közelébe, amiken ilyenkor nagy nehezen áthajtottunk vagy egy kicsit szárazabb szakaszon áttoltuk a bicikliket. Néha, a tengerpartnál egész hosszú szakaszokon kellett kavicsokon átvezetni a kétkerekűt, úgyhogy a cipőm nem maradt egészen fehér a fehér csíkoknál...No, de minden fáradalmat megért a kilátás a hatalmas-sziklafalról...

A városból nem sokat láttam, jóformán csak áthajtottunk rajta a vasútállomásig. Kicsi, panell városnak tűnt, cirkusszal a szélén. Mintha csak a szolnoki szecska kijjebb eső részeiből állna. Összesen egy szállója van, hat szobával meg két iskolája, ha jól tudom, valahogy olyan időn kívüli helynek tűnt..

group picture!

Miért éppen Észtország?

Miért éppen Észtország?

Tallinnban az Erasmus-os diákoknak szervezett „Welcome partyn” az első feladat az volt, hogy a csapatoknak le kellett rajzolniuk, miért jöttek Észtországba.

Sör, tornyok, vodka, Skype logó, hatalmas hó kupacok kerültek a papírra és szomorú arcú észtek a trolin. Ennyi lenne Észtország? Egy vagonnyi hó között hűtött alkoholraktár, ahol az eget megcsipkézi egy-két torony, hogy megmutassa a haza utat az itató-melegedőkből?

Miért választja akkor mégis több mint háromszáz diák félévente Észtországot, a Budapestnyi lakosságú országot, amiről a legtöbben annyit tudnak, hogy ott van nagyon északon és nagyon hideg van arra? Tényleg szomorúak a trolin utazó észtek? Ennek próbáltam utánajárni.

Nekem két nappal a pályázat leadása előtt sikerült meghoznom a nagy döntést. Tallinn szimpatikus volt, az emberekről mindenki azt mondta, hogy kedvesek és barátságosak, valamint szempont volt az is, hogy ne kelljen sokkal megtoldani a kapott ösztöndíjamat ahhoz, hogy megéljek kint.

Közismerten gyűlölöm a telet, így valahol egy kihívást is jelentett, hogy Tallinnba adom be a jelentkezésemet. Természetesen, a tavaszi félévre, hogy láthassak észt telet, tavaszt és esetleg nyarat is.

Most egy hónapja vagyok kint és egyáltalán nem bánom. A város gyönyörű, a téltől lassan búcsúzunk és a lehető legkülönfélébb emberekkel találkozom itt, a világ minden csücskéből. Van, aki teljesen más kultúrából csöppent ide, más akár öt óra buszozással hazaérhet, hiszen a környező országokból jött ide tanulni.

Például Sakari és Olli a „szembe szomszédból”, Finnországból érkeztek. Sakari fő oka az észt nyelv volt, szeretné megtanulni a „rokon nyelvünket”, míg Olli mondhatni „különcködésből” érkezett ide, hiszen az összes csoporttársa inkább Spanyolországot vagy Angliát részesítette előnyben. Ám, 400km távolság ide vagy oda, nem lehet egy kalap alá venni a két finn-ugor államot Olli szerint:

„A legnagyobb különbségek Finnország és Észtország között a mindennapi életben vannak.. mint az emberek maguk, az iskolai módszerek, az árak..úgy gondolom Észtország mivel még csak egy 20 éves ország, még nem működnek olyan szervezetten a dolgok”

De a másik irányból, Litvániából is érkeznek ide diákok, valaki pedig nem csak egy fél évig „vendégeskedik” az országban. Többen a Baltic Film Academia miatt jöttek idegen terepre, azt mondják, itt jobb a filmes oktatás és a nyelv miatt sincs probléma, ugyanis szinte minden tantárgyat angolul tanulnak. Ezért is könnyű itt Erasmus-os diáknak lenni: szinte a legkisebb boltokban is beszélnek angolul, legalább annyira, hogy a szükséges dolgokat megértsék, a helyi fiatalokkal pedig abszolút nem kell kézzel-lábbal magyarázós játékot játszani. Az itteni oroszok és észtek is leginkább angolul kommunikálnak egymással: az oroszok nem hajlandóak észtül megtanulni, míg sok észt diáknak anno kötelező volt a „Szovjet Nagytestvér” nyelvét tanulnia, de nem szeretné használni.

Ellenben a török Yasin-nal: „Mielőtt kijöttem Erasmusszal, úgy döntöttem, hogy szeretnék megtanulni még egy harmadik nyelvet is. Olyan országon gondolkodtam, akiknek érdekel a nyelvük, mivel könnyebb ugye anyanyelvi emberekkel beszélni. Az oroszt választottam, mert Törökországnak és Oroszországnak jók a politikai kapcsolatai, így mikor megtudtam, hogy Észtországban sokan beszélnek oroszul, eldöntöttem, hogy itt választok csereprogramot. És végül, de nem utolsó sorban központi ország a hátizsákos turistáknak, hiszen nagyon könnyű innen eljutni a Skandináv és Balti országokba, csak úgy, mint Oroszországba. „

Az osztrák Natascha is azért választotta Észtországot, mert be szeretné utazni Észak Európát, amellett pedig egy kicsi, egzotikus országnak tartja északon. Az itt élőket pedig így látja: „A trolin az emberek gyakran mérgesnek és barátságtalannak tűnnek, de szerintem ez a hideg időtől is függ. Ha segítségre vagy valamire szükségem van, mindig kedves és barátságos embereknek tűnnek. „

Ha fél évre egy idegen országba költözöl, nem árt pár helyi barátot szerezned, hogy hamar belerázódj az ottani kerékvágásba. Ezzel Yasin is így van, bár szerinte az észtek barátságát bizony nem könnyű kivívni: „Ők sosem sietnek azzal, hogy végezzenek valamivel. Nem érdekli őket hány ember vár a sorban, csak csinálják tovább a dolgaikat, ahogy korábban, lassan. Jó, mert ők nem stresszelnek rajta, viszont az én oldalamról ez néha idegesítő tud lenni. Főleg az éttermekben és bárokban, ahol a kiszolgálás szintén nagyon lassú tud lenni. Nehéz velük kommunikálni, így nem túl barátkozósak. Ha beszélgetni szeretnék velük, kell találnom egy okot. Nyitott témával kell kezdenem, vagy valami direkt kérdéssel vagy információkéréssel, mert nagyon nehezen építenek ki új barátságokat, de nagyon kedvesek és segítőkészek, ha szükséged van valamire. Az emberrel, mint személlyel foglalkoznak, törődnek azzal, hogy mit gondolok vagy érzek. És őszinték. Ha megkérdezem egy észtől, hogy „hogy vagy?” azt mondják, amit valójában éreznek és gondolnak, sosem passzolják a kérdést azzal, hogy „Jól. És te?”.

Egyébként Észtországban magyarnak lenni „kúlnak” számít, legalábbis az egyik „őshonos” észt lány ezzel a reakcióval fogadott, mikor megtudta, hogy magyar vagyok és azzal sem habozott, hogy a poharát az enyémhez koccintsa, és azt mondja: „Terviseks!”.

Itt ugyanis nem keverik Budapestet Bukaresttel és a bárban lévő pultos is mosolyogva adta vissza a bankkártyámat és kérdezte „Magyarország?”, de csoporttársam is csak dicsérni tudta a gulyáslevest.

Észtországba lehet azért jönni, mert transzfer ország, mert egy barátságos északi hely, vagy, mert bizonyos országokból kifejezetten olcsónak számít itt tanulni, de már most tudom, hogy nem lehet hazamenni sírás nélkül. Mert biztos vagyok benne, hogyha a búcsú bulin arról kéne rajzolni, hogy „miért szereted Észtországot?”, nem a Viru Valge és a Skype lenne a papírlapokra firkálva. És ahogy javul az idő, elárulom, a szomorú arcú észtek a trolin egyre vidámabbnak tűnnek.

Nagy Kátya